Főoldal / Teljes névlista a-z / Haynal Imre, vitéz Váradi

Semmelweis Egyetem Galéria

 

Haynal Imre, vitéz Váradi

 

(Beszterce, 1892. november 12.- Budapest., 1979. február 3.)

Az erdélyi Besztercén született, ahol édesapja vármegyei közkórházi főorvos volt. Középiskoláit is ugyanitt végezte, a német tannyelvű evangélikus szász gimnáziumban, majd a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem Orvoskarára iratkozott be. Itt medikusként Apáthy István szövettani laboratóriumában gyakornokoskodott, majd 1915. április 15-én avatták orvossá. Rögtön ezután behívták, így a montenegrói, az orosz és olasz frontokon szolgált katonaorvosként a háború végéig. A cs. és kir. 66. gyalogezred főorvosaként a 11. isonzói csatában megsebesült, amiért később vitézi címet kapott. Leszerelése után, 1919 januárjától augusztusig a Buday Kálmán vezette budapesti I. sz. Kórbonctani Intézetben dolgozott, majd 1919. szeptember 1-jétől a III. sz. Belgyógyászati Klinikán folytatta tovább gyakorlatát Korányi Sándor mellett. Ez egész további pályafutására meghatározó volt. Több fontos tanulmányutat tett: 1922-ben Kölnbe, Karl Ewald Konstantin Hering kórélettani intézetébe, 1926-ban Ernst Peter Pick bécsi gyógyszertani intézetébe és 1927/28-ban Sir Thomas Lewis londoni radiológiai intézetébe, ahol szívgyógyászattal foglalkozott. Közben 1925-ben belgyógyászati szakvizsgát tett és tanársegédként vezette a Korányi-klinika elektrokardiográfiai laboratóriumát. Magyarországon először készített magzati elektrokardiogrammot. Pályája kezdetén főleg keringés-pathológiai kérdésekkel foglalkozott. 1931-ben magántanári habilitációt szerzett A szív és vérerek betegségei tárgykörben. Ugyanezen címmel később (1938) megjelent monográfiája úttörő munkának számított. 1934-ben, már adjunktusként vált meg a Korányi-klinikától és vette át a Szent László Kórház belgyógyászati osztályát. Röviddel ezután, 1935-ben a Szent Rókus Kórház II. sz. belbeteg osztályának lett a főorvosa 1940-ig. Fő kutatási területei ebben az időszakban a fertőző betegségek sokk- és szérumterápiája, valamint a barbitursavas mérgezések keringési kórélettana voltak. 1938-ban rendkívüli egyetemi tanári címet kapott. 1940-ben, Észak-Erdély visszacsatolásakor újraindult a kolozsvári magyar egyetem. Ekkor visszatért szűkebb hazájába, és átvette a kolozsvári belgyógyászati klinikát, amit 1945-ig vezetett. Érdeklődése ekkor fordult az endokrinológia felé, „felállította a hypopituitaer hyperthyreosis kórképét, tisztázta a polyaithemia patogenezisének vélt folyamatát, amely megkönnyíteni látszott a polycytaemiák kezelését.” /idézet: ld. irodalom/ Az egyetem legkritikusabb időszakában, 1944/45-ben elvállalta az orvoskar dékáni tisztét. Jelentős szerepe volt abban, hogy a kolozsváriak, akárcsak a budapestiek, megtagadták a nyilas kormányzat nyugatra telepítési parancsát. Klinikáján zsidók és menekültek találtak biztos menedéket, életmentő tevékenységéért 1999-ben a jeruzsálemi Yad Vasem Intézet kitüntetésben részesítette. 1945-ben visszatért Budapestre, és 1946. február 13-án átvette a Boros József emigrálása folytán megürült II. sz. Belklinika vezetését. „Budapesti egyetemi tanársága idején javította az endocarditis lenta antibiotikus kezelésének hatékonyságát, endokrinológiai érdeklődése fokozódott.” 1945-ben az MTA levelező, majd 1946-ban rendes tagjává választotta. Ideológiai és morális okokból szemben állt a kiépülő kommunista diktatúrával, ami egyre több konfliktust okozott számára. 1951-ben, a Sántha Kálmán professzor ellen indított koncepciós jellegű eljárásban egyike volt azon keveseknek, akik kiálltak a híres ideg- és elmegyógyász mellett, és nem szavazta meg a professzor akadémiáról történő kizárását. 1956-ban tagja volt annak az oktatói csoportnak, mely lépéseket tett a hiteltelenné vált rektor leváltásáért, majd sikertelenül bár, de szorgalmazta egy, a hallgatókat érintő amnesztiarendelet kiadását. 1957-ben Kossuth-díjat kapott, majd 1958 elején a végül is helyén maradt rektor botrányos körülmények között elérte kényszernyugdíjazását. Ezután 1972-ig, amíg kora és állapota engedte, magánpraxist folytatott. Igen széles érdeklődésű, nagy hatású, iskolateremtő tanáregyéniség volt, olyan tanítványokkal, mint Pálos Á. László, Mosonyi László, Láng István, Gráf Ferenc, Antalóczy Zoltán, Rétsági György és Szemere Pál. Számos hazai és külföldi akadémia és tudományos társaság választotta tiszteletbeli tagjává. Az Orvostovábbképző Egyetem 1993-ban az ő nevét vette fel. Kitüntetései: Bronz és ezüst katonai érdemérem kardokkal, ezüst vitézségi érem, Károly csapatkereszt, sebesülési érem, Korányi Frigyes-emlékérem (1943), Magyar Népköztársasági Érdemérem IV. fokozata, Kossuth-díj közép fokozata (1957).

(Főbb művei: A vérkeringési elégtelenség általános funktionalis pathologiája. in: Korányi Sándor emlékkönyv. Bp. 1936.; A szív és vérerek betegségei. Bp. 1938.; Beitrag zur Frage der deographischen Verbreitung, Ätiologie, Pathogenese und Symptomatologie des Morbus Banti. Kolozsvár, 1944.; Paroxysmal tachicardia. Pathogenesis and treatment of the supraventricular form. /Matsch Jenővel/ Bp. 1968.).

Irodalom: Szállási Árpád: Haynal Imre. in: Híres magyar orvosok II. Bp., 2003.)